A lóversenyzés aranykora (1869–1914)

A lóversenyzés intézményesülésének első szakasza (1814–1868) a programalkotás jegyében zajlott. A korszak két meghatározó egyénisége, Széchenyi István (1791–1860) és Wesselényi Miklós (1796–1850) is világosan látta, hogy a hazai lótenyésztést a színvonalas angol lótenyésztés mintája alapján lehet megújítani. Az ágazat nyereségessé tételét a lóversenyzés és a lótenyésztés összekapcsolásával lehet megvalósítani. Széchenyihez hasonlóan Wesselényi is a haszon fogalmát állította a hazai lótenyésztés ügyének előterébe.

Széchenyi István kitartó munkájának eredményeként 1827. június 6-án rövidebb megszakításokkal, de elindult a rendszeres lóversenyzés hazánkban.

Az intézményesülés történetében az 1869-es év egy új korszakot nyitott meg. A második szakasz a gyakorlati megvalósítás időszaka volt. A lóversenyeken a totális fogadási rendszer (totalizatőr) 1871–72-es bevezetése után hatalmas arányban megnőtt a fogadási kedv. A nyeremények reménye tömegeket vonzott a pályára.

Ez a korszak adta egyúttal legnagyobb tenyésztőnket, Festetics Taszilót (1850–1933) és a legszerencsésebbet is, Blaskovich Ernőt (1834–1911). Az 1870-es években indultak diadalútjukra a magyar lovak Európában.