Aranykor
A lótenyésztés aranykora (1869–1914)
Az Osztrák-Magyar Monarchiában a lótenyésztés intézményesülésének folyamata a spanyol- (1711–1814) és az angol ló (1814–) korszakában zajlott. A monarchia területén belül a lótenyésztés intézményi rendszere elsőként Magyarországon épült ki. A magyar modell szolgált mintául a monarchiában és néhány nyugat-európai országban is ez alapján szervezték meg saját lótenyésztésüket.
Az ágazat megújulását a 18. század második felében a Habsburg uralkodók katonai törekvései indították el. Az állam – a hadsereg lóellátásának érdekeit szem előtt tartva – támogatta a lóállomány minőségének javítását. A katonai intézkedések azonban nem érték el a kívánt eredményt. A lóállomány minőségi és mennyiségi javulása csak az érdekek egyeztetése és a gazdasági potenciál növelése révén valósulhatott meg.
A haszonelvű lótenyésztés programját Széchenyi István (1791–1860) dolgozta ki az 1828-ban megjelent Lovakrul című munkájában. A hazai lótenyésztés számára megfogalmazta a legfontosabb célkitűzést, ahhoz hogy a lótenyésztés hazánkban újra felvirágozzon, a lótenyésztést nyereségessé kell tenni. Az újfajta szemlélet és a kor kedvező körülményei 1869-ben megteremtették a program megvalósításának lehetőségét.
A lótenyésztésben az új korszakot az 1869-es év nyitotta meg.
A lóversenyzés aranykora (1869–1914)
A lóversenyzés intézményesülésének első szakasza (1814–1868) a programalkotás jegyében zajlott. A korszak két meghatározó egyénisége, Széchenyi István (1791–1860) és Wesselényi Miklós (1796–1850) is világosan látta, hogy a hazai lótenyésztést a színvonalas angol lótenyésztés mintája alapján lehet megújítani. Az ágazat nyereségessé tételét a lóversenyzés és a lótenyésztés összekapcsolásával lehet megvalósítani. Széchenyihez hasonlóan Wesselényi is a haszon fogalmát állította a hazai lótenyésztés ügyének előterébe.
Széchenyi István kitartó munkájának eredményeként 1827. június 6-án rövidebb megszakításokkal, de elindult a rendszeres lóversenyzés hazánkban.
Az intézményesülés történetében az 1869-es év egy új korszakot nyitott meg. A második szakasz a gyakorlati megvalósítás időszaka volt. A lóversenyeken a totális fogadási rendszer (totalizatőr) 1871–72-es bevezetése után hatalmas arányban megnőtt a fogadási kedv. A nyeremények reménye tömegeket vonzott a pályára.
Ez a korszak adta egyúttal legnagyobb tenyésztőnket, Festetics Taszilót (1850–1933) és a legszerencsésebbet is, Blaskovich Ernőt (1834–1911). Az 1870-es években indultak diadalútjukra a magyar lovak Európában.