Állami ménesek

Az aranykor (1869–1914) megvalósulásában meghatározó szerepet játszottak az állami katonai ménesek.

A Habsburg Birodalom szerencsés gazdaságföldrajzi adottságai, az agrár területek és az iparilag jól hasznosítható hegyvidékek egymásmellettisége lehetővé tette a birodalmi munkamegosztás kiépítését. A nyersanyag- és agrárellátó szerep mellett Magyarország feladata volt a hadsereg lóellátása is.

A hadsereg lószükségletét elsősorban a köztenyésztés fedezte. A lóállomány biztosítása minőségi és mennyiségi kihívást jelentett a hazai lótenyésztőknek. A kihívásokra válaszként kialakultak a lótenyésztés központi szervei a Császári és Királyi Ménesek (Mezőhegyes 1785, Bábolna 1789, Kisbér 1853).

Az állami ménesekben a vezetést magas rendfokozatú (őrnagy, alezredes) ménesparancsnok látta el a beosztott kerületi tiszt segítségével az érvényben lévő szolgálati utasítás alapján. Az állami ménesek alkalmazottai katonai egyenruhában és rendfokozatuk jelölésével jártak. Az állami ménesekben katonai fegyelem, rend és tisztaság uralkodott, ami kedvező hatással volt a lótenyésztés helyzetére. A ménesbirtokok vezetői és alkalmazottai polgári öltözetet viseltek.

Csekonics József, a mezőhegyesi ménes parancsnoka, egy új ménes létesítésére tett javaslatot, ami részben a lótenyésztés fejlesztését szolgálná, részben pedig a Budáról Bécsbe lábon hajtott vágómarhák pihenőállomásaként működne. E célokra legalkalmasabbnak a Mészárosok útja mentén fekvő 6600 kataszteri hold kiterjedésű bábolnai birtokot találta. Így került sor 1789-ben a bábolnai ménes megalapítására.

A bábolnai ménesbirtok az 1806. október 29-én kelt rendelet értelmében vált önálló parancsnoksággal működő ménessé. Határozott tenyészirány kialakítására 1816-ban nyílt lehetőség, amikor a császár megfogalmazta azon elvárását, hogy Bábolna legyen a legnemesebb ménes, amely abban az időben az arab tenyésziránnyal valósulhatott meg.

A lótenyésztés aranykorában a bábolnai ménes tenyésztői munkájával jelentősen hozzájárult a köztenyésztés minőségének javulásához, hiszen „…a nép kezében levő tenyészanyag túlnyomórésze keleti származású…” volt. (Vadász és Versenylap)

A ménes részletes történetére vonatkozóan ezúton szeretném az olvasó figyelmébe ajánlani Hecker Walter: A bábolnai arab ménes című kiváló munkáját.

A lótenyésztés aranykorában a mezőhegyesi-, bábolnai- és kisbéri ménes működése nyomán a köztenyésztés valóban jelentős minőségi változáson ment keresztül, azonban „egy hiányt mégis észlelni kellett…, nem rendelkezett az ország ama fajtával, mely Magyarország zordon égaljú, hegyes vidékei tenyésztésének javítására kiválóan mutatkozott.” (Vadász- és Versenylap 1893.) Ezt a hiányt pótolta 1875-ben a fogarasi állami ménes megalapítása.

A fogarasi ménest 1875-ben alapították az Olt völgyében, Erdély legdélibb részén, a Fogarasi-havasok alján. Akkor még úgy tűnt, hogy a legkisebb állami ménest megfelelő talaj- és éghajlati viszonyok közé helyezték.

A fogarasi ménes egyedei a kisebb hámos lovak közé tartoztak. Alkalmasnak bizonyultak hegyi ütegek szállítására, és málhás lovakként is tökéletesen használhatók voltak.

1900-ra felépült egy ügetőpálya a ménes területén, azzal a céllal, hogy a lovakat saját pályán versenyben is kipróbálhassák. A ménes lovasiskolájáról így nyilatkozott egy korabeli szakértő: „A fogarasi ménesben merész, de oly iskolát láttam, mely csak a legnagyobb elismerést vívta ki magának.” (Vadász- és Versenylap 1888.)

A lipicai lovak a mozgás művészei. A fajta legfontosabb ismertetőjegye a kifinomult és elegáns mozgás, amely megkülönbözteti a többi lófajtától. A 18. században a Monarchia szinte mindegyik ménesébe – a magánménesekbe is – bekerült ez a rendkívül népszerű lófajta.

„Természetes, hogy a Lipicán ellett lónak a hegyi ló minden jó tulajdonságával- köpcös csontvázzal, edzett inakkal, tiszta erős patával, bátorsággal és biztos lépéssel kell bírnia, a vér nemes s így a lipicai ló saját marquirt fajjá vált, melynek jellege ezer ló közül is azonnal kiválik.” Vadász- és Versenylap 1859.

A lipicai lovak a szisztematikus tenyésztői munka eredményeképpen küllemükben és teljesítményükben is homogénné váltak. A vidék különleges természeti adottságainak köszönhetően a lovak egészségi állapota Lipicán kedvezőbb volt, mint a birodalom bármely ménesében.

A történelem viharai a lipicai ménest sem kímélték. A napóleoni háborúk idején a ménest kétszer is Mezőhegyesre menekítették, először 1801-ben, majd 1812-ben. A ménes Lipicára való visszatelepítéskor a lóállomány egy része Mezőhegyesen maradt. Ezzel megkezdődött a lipicai lovak magyarországi térnyerése.

A dualizmus korában az Osztrák-Magyar Monarchia területén a magyar állami katonai- és az udvari ménesek mellett kettő császári és királyi katonai ménes működött, az egyiket Radautzban, a másikat Piberben alapították.

A császári, királyi piberi katonai ménest 1798-ban alapították. A piberi uradalom eredetileg egyházi birtok volt, amit még II. József számolt fel. A ménes számára összesen 1800 hold terület állt rendelkezésre. „A helyiség kitűnő, a legelő dús, a lég egészséges. A hegyes, sziklás legelőjárás, az izmokra és a paták szívosságára jó befolyást gyakorol.” Magyar Országos Levéltár

A ménesben a lipicai tenyészirányt 1853-ban vezették be. A ménesben tenyésztett lipicai lovak nagy, erős és arányos testalkattal, edzett izomrendszerrel rendelkeztek. Mozgásuk határozott és könnyű volt.

A piberi ménest a monarchia ménesei között mintagazdaságként tartották számon. Gyakorlatias vezetés, megfelelő tenyészirány, minőségi tenyésztés, jó infrastruktúra jellemezte. A lovak tartása és gondozása példaértékű volt. A dualizmus időszakában a ménes egészségi állapota kedvező volt, kiváló szaporodási eredményeivel a többi ménes élén járt.